Budapesten születtem, jelenleg Zebegényben élek családommal.
Tanulmányaimat a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán végeztem.
Mestereim Gaál József és Baranyai András voltak.
Az egyetem után a velencei Scuola Internazionale di Grafica művészkönyv szakán szereztem képesítést, majd tanítottam a grafikai műhelyben.
Készítettem kis példányszámú, kézzel nyomtatott művészkönyveket, valamint számos kiadónak illusztráltam és terveztem itthon és külföldön.
Képeim világának ihlető forrása a magyar népi kultúra mindenkor aktuális üzenete. Festészetben, színhasználatban Csontváry, Gauguin és Pavlisin inspirálnak.
Férjemmel közös vállalkozásunk, az Árgyélus Műterem keretein belül két évtizede vállalunk festészeti munkákat, játszóterek tervezését, kivitelezését.
Grafikáim, festményeim szerepeltek egyéni és csoportos kiállításokon Budapesten, Zebegényben, Velencében, Milánóban és New Yorkban.

BALLA GYÖNGYI és CSILLÉRY ORSOLYA KATALIN munkái elé

A képírás és hímzés imádság – ahogy a régiek tartották. Papírra, fára vagy viseletre írt jelek: vonal és öltés, ami a földbe vetett maghoz hasonló, csak lelkünkben kel ki, elevenedik meg.
Találkozásunk Gyöngyivel nem véletlen: a magyar népi műveltség formakincse ihleti mindkettőnk alkotómunkáját. Ez a kiapadhatatlan forrás, amelynek éltetésében bárki elhivatottsága szerint részt vehet, táplálja és tájolja a lelket és a szellemet.
A kisgyermek szívével még érti a mindenség modelljét rajzoló mintákat, eredendően fogékony a magyar népmesék szimbolikus nyelvezetére. A mesék mellé kerülő képeknek ezért nem csupán ábrázolniuk kell, hanem megidézni is azok teremtő erejét.
A látott kép és a felöltött viselet befolyásolja gondolkodásunkat. Hogy milyen irányba – rajtunk, művészeken múlik: a mi felelősségünk mit hangsúlyozunk, mit tárunk a néző szeme elé. A befogadónak pedig megadatik a lehetőség, hogy ráébredhessen a magyar népi kultúra üzenetére.
Művészi hitvallásunk lényege az elejtett fonal felvételével az ősi műveltség közvetítőjévé válni, s a jelképekbe sűrített gondolatok hatalmas erejét kihasználva az embert a Mindenhatóval összeölteni.
Csilléry Orsolya Katalin
……………………………………………………………………………………………………………………………………………
“Megtartani az ősi tudást”
Interjú Csilléry Orsolya grafikusművésszel

szerző: Gyarmati Orsolya, Családháló

Csilléry Orsolyát a magyar közönség elsősorban gyermekkönyv-grafikáiról ismerheti. Az ő rajzai teszik teljessé az A világ tizenkét tételben című versolvasókönyvet és A repülő kastély című mesét. Csilléry Orsolya grafikáit két dolog jellemzi: egyrészt a kifinomult, a tökéletességig aprólékos, mégis rendkívül letisztult ábrázolás, másrészt a hagyományos magyar képi nyelvezet használata, amelyből ősi erő árad. Többek között erről és a gyermeki lélekben jelen lévő tudásról beszélgettünk vele.
– Hogyan lett grafikusművész?
– Kiskoromban apukám egy ideig Rómában dolgozott. Ebben a városban olyan impulzusok értek, amelyek táplálták bennem a képzőművészet iránti érdeklődést. Nem tudom, mikor kezdtem rajzolni, de emlékszem az érzésre egy darab üres papír előtt ülve, hogy valami nagyon szép dolgot szeretnék csinálni. Mindíg vonzódtam a jelszerű megfogalmazáshoz – bár ez gyermekkönyv-illusztrációimon nem annyira látszik – a néhány vonallal kifejezett formák gyerekként is ámulatba ejtettek. Talán ez az egyik ok, ami miatt inkább a grafika és nem festő szakra jelentkeztem később a Képzőművészeti Egyetemre. Más szempontból, a középiskolás koromban Olaszországban látott művészkönyv-kultúra is befolyásolta ezt a döntést. Az egyedi könyvek készítésében azért láttam többletlehetőséget, mert egy ilyen kézzel készült könyv lapozgatásakor – akárcsak egy kiállítás során – a nézők részeseivé válhatnak a művész által felvázolt útnak. Később, amikor Velencében tanulhattam egy grafikai intézetben, rájöttem, hogy a festői látásmód is mennyire beleoltható a grafika fogalmába, és fordítva. A vonal lehetőségeiről sokat tudtam, de éreztem, hogy a színek terén még elég ingoványos számomra a talaj. Bellini és Tiziano városában a színek és fények tanulmányozása szinte kötelező volt. A kérdéshez visszatérve úgy gondolom, hogy ha valami közlendőm van, ehhez a tartalomhoz kell megtalálni a megfelelő kifejezésmódot – legyen rajz, festmény vagy bármi – és nem fordítva.

– Mikor vált az Ön számára egyértelművé, hogy munkáiban a magyar hagyományt, az ősi szimbólumrendszert szeretné megjeleníteni és szerves részévé tenni művészetének?
– Csodálattal tölt el, hogy a régi (magyar, indiai, egyiptomi, stb.) használati tárgyakon egyetemes gondolatok közérthető nyelven fogalmazódnak meg. Azt gondolom ez az, amit a művészetnek adnia érdemes. Az összes többi sallang és szemfényvesztés. Szerencsére úgy nőttem fel, hogy a magyar népművészet gazdag formakincsére nem felnőttként kellett rácsodálkoznom. A jelképek tartalmával és a képírás rendszerével azonban csak egyetemista koromban kezdtem foglalkozni. Akkor tisztáznom kellett magamban, milyen utat választok: látványos magánmitológiákkal csapom be magam és a nézőt a biztos sikerért cserébe, vagy kapcsolódom az ősi áramlathoz, amely a felszín alatt csörgedezik. Rájöttem, hogy az elejtett szálat “csak” fel kell venni, hiszen “Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”, ahogy Weöres Sándor mondta. Ezen a gondolati fonálon kiapadhatatlan forráshoz jutottam.

– Sok ember már nem tudja dekódolni ezt a nyelvet, mégis, az Ön rajzaiból olyan energia, szépség, rendezettség és tökélesség sugárzik, amely mindenkit megfog, megszólít. Hogyan, mitől működhet ez az erő?
– Úgy gondolom, nem is kell elvárni, hogy sokan dekódolni tudják a hagyomány képi nyelvezetét. Ha valami szerkezetében, elgondolásában tiszta és közös bölcsességből fakadó, akkor az emberek a motívumok konkrét értése nélkül is átérzik azokat. A szerves műveltség megszólítja az emberi lelket, egy másik dimenzióba hívja.

– Leginkább (nép)mesekönyv-illusztrációit ismeri a magyar közönség. Miért tartja fontosnak, hogy a gyerekek ilyen rajzokat lássanak a mesék mellett, ezek az illusztrációk maradjanak meg a fejükben a történetek kapcsán?
– Ezekkel a festményeimmel elsősorban azokat szeretném megszólítani akik még csak nem is halottak arról, hogy vannak a létezésnek másik síkjai. Talán feléled a bennük is ott szunnyadó kis csíra, és meg tudják fordítani a sorsukat. Természetesen nem az a célom, hogy mindenkit megváltoztassak, de fogódzót szeretnék nyújtani az arra fogékonyaknak. Azok a gyerekek, akik kapnak otthonról pozitív impulzusokat, nyilván jobb helyzetben vannak, de egyáltalán nem biztos, hogy tudatosodik bennük, hogy a hagyományunk gazdagságából minden kérdésükre választ kaphatnak, nem kell azonnal külföldre rohanni valami betegséggel vagy problémával. Úgy gondolom, bennünk, felnőttekben keresendő a hiba, nem az internetező-mobilozó kisgyerekekben. A szülőknek ( tisztelet a sok kivételnek) kicsúszott a kezükből a stabil értékrend, amely szerint élhetnének és ezáltal példát mutathatnának gyerekeiknek. Az a gyerek akivel mindennap beszélgetnek, akinek igazi meséket mesélnek – nem ostoba sztorikat – nem menekül az elektronikus kütyük álvalóságába vagy az internetre. Ha nem kap otthonról biztos kapaszkodókat, amihez visszatérhet, akkor egyáltalán mi ellen lázadjon kamaszkorában?

– Két gyermeke van. Nekik hogyan lehet átadni ezt az ősi tudást?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy “megtartani” ezt a tudást. Amikor megszülettek, az volt számunkra az egyik legnagyobb csoda, hogy valóban, a kisgyermekek még birtokában vannak annak az ismeretnek, amelyet mi felnőttek próbálunk újratanulni. Amikor beszélni, rajzolni kezdtek, természetes módon használták azt a vizuális anyanyelvet, amely emberi minőségünkből fakad. A kisgyerekek mindenhol a világon a szerves műveltség tudásának lehetőségével jönnek a világra de a civilizáció szervetlensége szétzilálja ezt már az első éveikben. Itthon bármit látunk, megbeszéljük, hogy szerintük szép-e, és ha igen miért. Férjemmel úgy gondoljuk, hogy ha meg tudják fogalmazni a véleményüket akár egy korondi tálról, akár egy bakugánról, nem fognak elveszni a fogyasztás útvesztőiben. Az ősi szimbólumrendszerek használata akkor megélhető egy gyerek számára, ha a mindennapok része, ha húsvétkor, karácsonykor a magyar hagyomány útmutatása szerint rendezzük el az asztalt, ha sikerül megtanítanunk őket – személyes példánk által – a hétköznapok és kisebb ünnepek szakralitáson keresztüli átélésére.